Product Stories

A kék székek - Balaton-squad chairs

09/10/2019 16:23
Tamás Varga

Aki már betöltötte a 20. életévét és gyerekkorában járt a Balatonnál, biztosan látott ilyen, vagy ehhez hasonló székeket. Mindenkinek más-más érzést hoz a nosztalgiázás. Számos példányt felújítottunk belőlük, amikor egy olyan történetet hallottunk, mely után egészen másként látjuk ugyanazt, mint előtte... Nektek milyen emlékezetes balatoni sztoritok van?

 

...a kék székek...

Valamikor az 1980-as évek vége felé járunk. Egy balatoni üdülőövezet előtt az NDK-ból és NSZK-ból érkezett autóbuszok, gépkocsik sorakoznak, telis-tele nyaralni vágyókkal. A szálláshelyek portáinál kígyóznak a szobájukat elfoglalni vágyó vendégek. 

Az egyik szálloda halljában a bőrőndök, kofferek, utazótáskák szinte hegyekben állnak. Annyi a külföldi turista, hogy a német nyelvű párbeszédet csak időnként váltja fel a magyar, jellemzően akkor is inkább csak az ott dolgozók rövid, de okvetlenül szocialista eszmecseréje.

A hotelhez tartozó, de nem csak szállóvendégek számára fentartott étterem már délelőtt zsúfolásig megtelt. A rekkenő hőségben a belső teret és a teraszt elválasztó, hatalmas alumínimumkeretbe foglalt üvegajtókat kitárták. A levegő áramlásának hatékonyságát növelendő, a mennyezeti lámpás ventillátorokat is bekapcsolták. 

Hatalmas a nyüzsgés. A hosszú út után szomjasak és éhesek a vendégek. Az ovális tálcákkal sürögnek, forognak a felszolgálók. Kelendő a drágán mért, de olcsón csapolt sör, a szódával visszatöltött Kristályvíz és az előre pácolt hátszínből készített Stroganoff-bélszín is. A megtömött brifkókat már át kell kötni befőttes gumival, hogy a megpuhult bankjegyek még véletlenül se iszkolhassanak ki belőlük. 

Schmidt úr egymaga érkezik. Kalapot visel, nyakában nyugatnémet gyártmányú fényképezőgép ringatózik. Mivel sem a belső térben, sem a teraszon nincs szabad asztal, a vendéglő pultjánál áll meg. Mialatt a langyos presszókávé zaccának ízét a feláras minőségi üveges sörrel feledteti, lábát egy Thonet bárszéken pihenteti. Mintha várna valakit, időnként úgy pillant rá karórájára. 

A pultban az egyik felszolgáló csekély szabadidejében beszélgetést kezdeményez. Szimpatikusnak találja és kötelességének érzi, hogy szórakoztassa az egyedül álldogáló férfit. 

  • Kovács József, pultfőnök. - Hangzik a magyar dialektussal és a munkahelyi rang kiemelésével tarkított bemutatkozás.  Kellemesen elbeszélgetnek. Államügyeket nem, vagy csak csekély mértékben érintő ügyekről esik szó. Úgy, mint az időjárás, vagy a Balaton hőfoka. Schmidtnek az eszmecsere közben hamar feltűnik, hogy József a legtöbb vendéget név szerint ismeri. Kollégáinak asztalszám helyett vezetékneveket mond egy-egy rendelés elkészültekor. 
  • Nincs olyan vendég az egész Balaton körül, akit József ne ismerne! - mondja mosolyogva az egyik kollégája németül, Schmidtnek szánva.

Az asztaltársaságok cserélődnek, a főurak fel-alá járnak. Így múlik az idő. Néha diskurálva, néha csak nézelődve. Egy nem várt pillanatban azonban, mikor nincs a közelben senki, Schmidt diplomatikusan int Józsefnek. Mintha valami bizalmasat szeretne mondani neki. A köpcös pultfőnök a hasát behúzva és a pult felett a sörcsapba kapaszkodva közelebb hajol.

Scmidt minőségi bőrtárcáját kinyitva egy gyűrött fényképet mutat neki. Egy családi fotót, amin egy férfi és egy nő két gyereket fog közre derülten. Ránéz Józsefre és elcsukló hangon mondja. - Maga mindenkit ismer. Látta őket? -Kérdezi. 

A felszolgálónak ismerős a família, de az is szemet szúr neki, hogy a megsárgult képen a férfi mintha Schmidt úr lenne.

-Igen, Bauerék! -kiált fel, mert örül, hogy az ő nevükre is emlékszik. -Többször is láttam őket a szomszéd bisztró teraszán. -mondja. 

Hát persze, hogy emlékszik. Rögtön megjegyezte őket, mert első alkalommal József és kollégái törzsasztala mellé ültek, a kék székekre. Pár hónapja pedig a Stasi is megkörnyékezte Józsefet, hogy figyelje és számoljon be a gyanús vendégekről. Ő pedig mindig mindenkit figyelt. 

Józsefék műszak után sokszor betérnek a bisztróba egy kupicára és egy krigli sörre.  A gyerekek épp egy ilyen alkalomkor körülöttük ugrándoztak. A kisebbik fiú óvatlan volt és meglökte Józsefet, erre ő a korsó tartalmának egy részét magára öntötte. Frau Bauer sűrűn elnézést kért az okozott kellemetlenségekért, azzal a titokzatos, bájosan szomorkás mosolyával.

- Kicsi a világ! - mondta József. A főúr mesél és Schmidtnek könnybe lábadnak a szemei. Kéri a számlát, hogy mielőbb átmehessen a bisztróba, hátha ma is ott lesznek Bauerék.

Schmidt fizet, és borravaló gyanánt nyugatnémet márkát csúsztat óvatosan a bajuszos, sárgásan fakó ingű József enyhén tintás ingzsebébe. Inkább belegyűri, tuszkolja a papírpénzt, mert a cigarettás doboz, a felírótömb és a töltőtoll a hely nagy részét már elfoglalja. Felveszi kalapját, elköszön a pincértől és elindul. 

Józsefben ekkora már tudatosul, hogy bizony nem egy egyszerű találkáról van szó. Scmidt öltözetén, az óráján és modorán is látszott, hogy, egyedül érkezett. Kollégái már korábban említették neki, hogy egy nyugati autóval parkolt a szálloda előtt. Frau Bauer és két kisiskolás korú fia pedig Ikarus autóbusszal jöttek a szomszéd vállalati üdülőbe, minden bizonnyal a szocialista blokkból. József ekkor elmereng és azon tűnődik, hogy talán évek óta most először találkozik a különvált, NDK-s és NSZK-s család. Ez bizony olyan esemény, amit jelenteni kell.

Scmidt az étterem kijáratánál feltorlódott emberek között próbál oldalazni, de hátulról elkapja valaki és benyúl a zsebébe. Mire hátrafordulna, a rejtélyes alak eltűnik a nyüzsgésben. 

Schmidt áttapogatja nadrágájt, úgy tűnik megvan mindene. A meglepetésből felocsúdva újra elindul kifele. A bisztróba tartó úton egy pillanatra megtorpan és belenyúl nadrágzsebébe. Egy összegyűrt papírfecnit talál. Kibontja és szemügyre veszi. Ekkor hirtelen irányt vált és leül a vendéglő melletti tóparti sétány padjára. Rágyújt egy cigarettára és nézelődik. Dohányzás közben mintha játszana vele, a hamut és parazsat el-el nyomja a papírlapon.

Kis idő múlva a bisztró felé fordul és észreveszi családját. Meg sem mozdul, csak vár. Látja, hogy Frau Bauerék melletti asztalnál egy nő egy férfi társaságában kék székeken ülve szótlanul cigarettázik. Előttük csordultig teli hamutál jelzi, hogy jó ideje ott lebzselnek.

Schmidt remegő kezekkel és lábbak ül, mintha visszafogná valami. A nagy zsivaly számára őrjítő csöndnek, minden pillanat egy órának tűnik. Annyira belefeledkezik a várakozásba, hogy meredt tekintetét csak a bisztró melletti nyilvános telefonkészülék csengése oldja fel. Ekkor a kék székes asztaltól a férfi feláll, elsétál a fülkéhez és fogadja a hívást. Egy darabig hallgat, valamit mond, majd lecsapja a kagylót. Mikor visszaér a nőhöz bizalmaskodóan a fülébe súg. Az hirtelen elnyomja cigarettáját, feláll és együtt tovább állnak.

Schmidt fészkelődik pár percig, aztán elindul a bisztró felé. Szájára zárként téve mutató ujját, odalopódzik Frau Bauerhez és a gyerekekhez. Örömmel és fájdalmakkal teli könnyeiktől nem is tudnának kiabálni. Csak hosszan ölelik egymást.

Schmidt úr magához térve öröméből, int a bisztró pincérének. Az segítően odasiet hozzájuk.

  • Készítsen rólunk egy fotót! Gyorsan, legyen szíves! - nyújtotta közben a fényképezőgépet. Az apa sietve leülteti gyermekeit és feleségét. Mindenkit a kék székekhez, majd csatlakozik hozzájuk. A pincér felhúz és kattint. A családfő ekkor feláll, kifizeti a segítséget, és családjával távozik a helyszínről.

30 év múlva

A barátaimmal egy balatoni kirándulás alkalmával megállunk egy kis bisztróban. Fröccsözgetés közben nosztalgiázunk a gyerekkori élményekről és a retró feelingről. Ennek apropóján telefonon mutatom a képeket az általunk felújított strandszékekről. Hangosan beszélgetünk.

A mellettünk ülő törzsvendégek, Józsi bácsi és ivó cimborái bekapcsolódnak. 

Az ő meséjük egy bizonyos Schmidt úrról, a kék székeken cigarettázó férfiől és nőről szóltak. Sokan úgy hívták őket, hogy a Balaton-brigád házaspárja. Szinte minden nap ott ültek, az volt a védelmi pontjuk.

A titokzatos ember, aki megállította a kijáratnál Schmidted, a zsebbe gyűrt papírlap, a telefonhívás, ami azon a szóban forgó napon a fülkébe érkezett, mind Józsi bácsi volt.

Bár a Stasi beszervezte, hogy figyelje a német túristákat, ő csak semmitmondó jelentéseket adott a nyaralókról. Külön nem kérkedett vele, de barátai kiemelték, hogy neki köszönhető, hogy Schmidt és családja aznap nem egyenesen az ügynökök ölében találkoznak. A papírlapon az állt: Vigyázat! Stasi! Várjon a jelre. Tépje össze! Scmidt végül elővigyázatosságból várakozás közben a parázsló cigarettával tette olvashatatlanná a figyelmeztetést.

A névtelen hívás a szállodai telefonról érkezett. Józsi bácsi később valamilyen mondvacsinált indokkal magára vállalta. Nem tudta, Schmidtékkel mi történt utána. 

A rendszerváltás után egy boríték érkezett a hotelbe, bizonyos Kovács József pultfőnök részére. A küldeményben egy fénykép volt a Schmidt családról. A kék székeken ülnek. Mind a négyen mosolyognak. - Köszönöm bátorságod, barátom! - ennyi volt csak a hátoldalára írva, magyarul. 

Bátorsággal. Így készült el az a fénykép, amivel Józsi bácsi és Schmidt titkon fricskát vágott a rettegett Stasinak minden, a szocialista rendszer miatt egymástól elszakított ember nevében. 

Így egyesült a kettéosztott család, majd később a kettéosztott világ is. 

Ezek a székek a mai napig mesélnek nekünk az egymás iránti szeretetről, barátságról, családról. Üljünk le együtt ezekre a székekre egy bisztróban, otthon az étkezőben, vagy egy kellemes nyaralóban és jusson eszünkbe, mennyire szerencsések vagyunk!

 

További történetekért kövessetek minket facebookon, isntán, éjjel az utcán!

www.oopscreativeagency.com

WebShop System